Karácsonyi gondolatok

Karácsony... Ismét melegíti minden ember szívét.

Ez az az ünnep amikor tonnaszámra kapjuk ismerősök/ismeretlen ismerősök jókivánságait, nem győzünk leiratkozni a facebookon bejelölt képekről, egyszerüen az internet ünnepévé vált már ez is. Mint minden manapság. Az ajándékozás az ami még számít, csak azzal lehet a szeretetet kinyílvánítani, anélkül már nem is lehet teljes egy karácsony (lassan). Szüleimnek a karácsony az egybegyűlésről szólt, a családról, a közös éneklésről. Ez hasonlított inkább a karácsony eredeti "elképzeléséhez". Valahogy másabb volt akkor mint most, amikor az egész világ vásárlási lázban él, és persze mindenki meglepi a másikat több kevesebb sikerrel.
Kicsit sablonossá válik az is lassan, hogy ez a szeretet ünnepe. Nem ezzel van nekem bajom, hanem azzal, hogy bezzeg van egy nap amikor mindenkinek szeretnie kell a másikat, a többi napon meg ugyanúgy élni az életed. Ne csak ez az egy nap legyen, próbáljunk minél több "karácsonyt" összehozni az év során. Nem akarok példaként mutatkozni, hisz én se teszek másképp, mint a többi ember, de legalább éljen bennünk az a tudat, hogy nem a karácsony szól csak a szeretetről, hanem az egész életünk erről kellene szóljon. Persze haragosaink mindig lesznek ez nem kétség. Néha két ember egészen egyszerűen összeférhetetlen és az ilyenekkel kölcsönösen nem kell foglalkozni. Hagyni egymást és máshol keresni a boldogságot. Nem szerethet mindenki mindenkit, de mindenki szerethet valakit/valakiket. Ez az elérendő cél! Minél több embert szeretni és minél több ember szeressen minket is.

Boldog és békés szerettei körében töltött karácsonyt kivánok mindenkinek!

Stilisztika írásaim 4.

Feladat: olyan dolgokra kellett gondolnunk ami átlátszó, át lehet rajta nézni, mint pl ablak, szemüveg vagy esetleg egy kamera. A kiválasztott tárgyaink (mivel két ember ötletéből kellett megszülessen az írás) a térfigyelő kamera és a szemüveg. Az írásba még bele kellett építeni három idézetet, két szépirodalmit, és egy újságból valót.

Vak véletlen

Senki se láthatta mi történt abba a pillanatba, még az sem akinek kellett volna látnia, ámbár ez már nem változtat a helyzeten. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, ilyen apróságra már senki se figyelt fel. A portás éppen a kávéját öntötte magára és káromkodva kapott egy kendőért, hogy felitassa a félig kihűlt feketét a nadrágjáról. Ebben a pillanatban a térfigyelő kamera éppen a vizsgaterem előtt összeütközött diákokra irányult. Egyik kifele igyekezett a teremből, a másik befele. Vizsgaidőszak és sietség. A kezekből kiesett papírok a gravitációnak ellentmondva szálltak mindenféle irányba, elég volt őket összeszedni. A szemüvegtokot már csak reflexszerűen kapta fel a két diák, ki-ki a magáét. Ekkorra már a portás is újra a monitorokat figyelte, amin amúgy is unalmas adás megy. Semmi gyanús mozgás, a diákok bevonultak a terembe, csakúgy, mint az elmúlt 9 hónap minden tanítási napján. Hiába, de az egyetemre már csak kulturálódni járnak a fiatalok, ez pedig a portás szerint unalmas. Lehet, hogy benn a terembe érdekes dolgok hangzanak el, de ezt már csak azok tudhatják, akik benn vannak, és nem azok, akik kívülről hallgatóznak, vagy a kamerák színtelenített képeit nézik a monitorokon.

Diákunk eközben benn a teremben elfoglalta a helyét az utolsó padsorban, reménykedve abban, hogy társai jóval felkészültebbek nála. A hátsó padsor nem egyszer nyújtott már búvóhelyet a tanári szemek elől és adott esélyt olykor egy átmenő jegy megszerzésére. Kiosztották a tételeket, a lapfordítás után az arcokról simán leolvasható volt ki az, aki biztos a dolgában, ki az, aki bizonytalan és az, aki nem tud semmit. A tanár akár ezekből az arcokból megállapíthatta volna kinek milyen jegyet fog adni. Diákunk saját tudatlanságáról árulkodó tekintetét próbálta azzal javítani, hogy felvette a szemüvegét. Meglepődött azonban azon, amit látott. Illetve azon, amit nem látott, hiszen az egész osztály összemosódva szédítette meg őt torz képével. Mi történhetett? Az izgalom teszi ezt? Arca hírtelen megvilágosodott. Rájött, hogy nem a saját szemüvegtokját vette fel a földről mikor a terembe igyekezett bemenni. Érezte akkor, hogy ennek más a fogása, de azt gondolta, hogy „nem kell ahhoz szem, hogy lássa az ember, ami az övé[1]”, de éppen hogy azoknak a szemeknek a felügyelete kellett volna, amelyek most azt látják, „hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok egymástól elkülönülve, szobor-szerüen.[2]”

Ebben a pillanatban a tanár egy zajos párost szólított meg az első padban: „Ma rengeteget dumálnak. Amennyire szófukarak voltak az elmúlt néhány napban, most hírtelen annyi mondanivalójuk lett.[3]” Kár hogy a tanár most nem a szemüveges diák megvilágosult pillanatát figyelte, mert ha látta volna biztosra vette volna, hogy tízesre vizsgázik. Valószínűleg ezt meg is tette. Pótvizsgán.

---

[1] Márai Sándor - Judit… és az utóhang

[2] Weöres Sándor - Nõ és férfi

[3] Szabadság napilap Kolozsvár – 2012. május 29. – Horoszkóp

Stilisztika írásaim 3.

Feladat: Egy történetet bizonyos mozzanatát leírni három nézőpontból.

Noé bárkája

A feleség

Már megint kezdi. Szerinte ez Isten akarata, szerintem meg csak pénzkidobás. Méghogy özönvíz?! Már nem először kell szégyenkeznem miatta, mindig a csak a hülyeségeket csinálja. A barátnőim már szóba se állnak velem, azt hiszik én is olyan vagyok, mint ő, mert a pártját fogom. Ő meg csak kalapál egész nap, mint ahogy most is. Nem is eszik eleget, ez meg is látszik rajta, hiszen olyan sovány. Nem értem miért éli bele magát a bárkaépítésbe ennyire. Öregember már, nem neki való az efféle hóbort. Bárcsak az lenne… hóbort. Akkor az emberek se néznének úgy ránk, mint valami bogaras családra. Már megint kisebb sereg gyűl köré. Gúnyos megjegyzéseket tesznek, ő meg csak dolgozik, mint aki megsüketült. Meg se hallja őket. Biztos hozzászokott már az efféle dolgokhoz, teljesen nyugodt, nem zavarják az emberek és a csípős megjegyzéseik. Ha az ujjára üt, akkor is higgadt marad, mint ahogy most is. Vajon honnan szedi ezt a lelki és testi erőt? Lehet tényleg Isten akarja így?

Egy szamár

Nem tudom, mi lehet ez. Tegnap óta ki vagyok ide kötözve és látom ezt a szakállas öregembert, ahogy sürög, forog ekörül a nagy valami körül. A többi állat szerint be kell majd menjünk oda abba amit épít. Sajnos én nem értem miről van szó, mert csak egy szamár vagyok. Sosem voltam az eszemről híres, de akik értenek hozzá és jobban ismerik az emberek nyelvét ezt terjesztik. Én csak annyit tudok, amit látok: egész nap ütögeti egy nagy súlyos szerszámmal a nagyobb hosszú darabokat a legnagyobb valami oldalán. Az építmény hasonlít azokra a dolgokra, amik a vízen szoktak lenni, de ez sokkal nagyobb. Nagy munkában van, az a sok ember, aki körülötte áll biztos parancsolgat neki. Valószínűleg ők a gazdái, mert hangosan szólongatják. Nem tudom, mit mondhatnak neki, de összezavarják, és nem tudja, kire hallgasson. Néha a kezére is üt azzal a súlyos szerszámmal, de úgy látszik, nem fáj neki. Remélem, hamar befejezi a munkáját, mert éhes vagyok.

Isten

Ha így folytatja a munkáját Noé, akkor hamarabb elrendelem az özönvizet. Nem hiába választottam őt, kétség kívül ő a legjobb ember. És milyen szorgalmas. Persze ereje nem lenne már ehhez, de segítem őt. Eltűri a fáradtságot, az éhezést és még a fájdalmat is. Ha nem lennék vele biztos nem bírná. Főleg hogy ilyen sok kétkedő bűnös lélek veszi körbe. Nagy szégyent kell elviselnie az én nevemben, de meg lesz a jutalma. Bezzeg, ha a feleségére hallgatna, akinek nagyobb érték a jó híre, mint az élete, de majd meglátja ő is és többet sose fog kételkedni. Jó asszony ő, csak kicsinyhitű. Gyönyörködöm ebben a Noéban, hiszen olyan ügyes és szorgalmas ember, mint amilyennek teremtettem, az ő nemzedéke méltó utódja lesz a Földnek, ami általa népesül be újra. Örülök, hogy őket választottam. 

Stilisztika írásaim 2.

Feladatom egy Bodor Ádám által írt novellának az első mondatából történetet írni (anélkül, hogy ismernén az eretedi szöveget)

Különös álom

Szabadság

Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. Mindig ide vágytam, amióta kiskoromban először megláthattam azt a végtelen kékséget, amely magával ragadott, de most mégsem tekintem magam szerencsésnek, hogy újra ide érkezhetek. A szabadságot keresem itt, de nem úgy, ahogy elterveztem, és még a tengert se láthatom, hisz éjszaka van, csak az illata az, ami érezteti, hogy a közelben húzódik.

Menekvés

Már nem sok van hátra érkezésemig. Nem tudom Olga nénikém hogyan fog fogadni, hisz csak egy gyors telefonbeszélgetést sikerült ejtenünk indulásom óta. Akkor ígérte, hogy mindent megtesz, hogy titokban maradjon hollétem, de úgy érzem már most keresésemre indult valaki. Úgy érzem magam, mint egy üldözött vad, félek az állomásokba, hogy valaki felszáll majd a vonatra és leráncigálnak, hazaküldenek, és otthon… jajj otthon mi vár rám. Ebbe bele se merek gondolni! Szerencsére egyedül vagyok, nem sok mozgás van ilyenkor a vonaton. Megpróbálok aludni, de ilyen körülmények között nehezen megy. Még talán fél óra és ott vagyok. Ennyit már nem is érdemes aludni.

Az idegen

Újabb állomás. Az órámat nézem. Hajnali fél négy. A tengert már nem láthatom, pedig lassan virrad. Eltértünk tőle, kicsit dombosabb itt már a vidék. Léptek hallatszanak a folyosón. Egyre közelebb érnek. Megpróbálom kiűzni a fejemből a már-már üldözési mániává fajult gondolatot, hogy értem jönnek. A vonat lassan elindul, a léptek megállnak a kabin ajtaja előtt. Talán az ellenőr… Nyílik az ajtó. A kalauz és az apám alakja váltakozik a sötét alakban – a beszűrődő fény azonban megvilágítja az arcát – nagy megkönnyebbülésemre egyik se. Egy korombeli fiatal férfi húzza be maga után az ajtót. Megnyugtató, hogy nem tűnik mogorvának, így nem emlékeztet se apámra, se arra az öntelt Lajosra, akit hozzám akarnak adni. Tulajdonképpen ez hosszú idő óta az egyetlen barátságos arcú férfi, akit látok. Ennek megörültem.

A beszélgetés

Visszaköszönök neki, hiszen úgyis látja, hogy nem alszok, és talán társaságban nem érzem majd olyan féltve magam a hátralevő úton. Az ember sokszor nem is emlékszik arra, hogyan keveredett beszélgetésbe valakivel. Így vagyok most én is. Hírtelen észbe kapok, most jut csak eszembe hova tartok. A következő állomásnál már le kell szálljak. Elnézést kérek, hogy abba kell hagynunk a beszélgetést, és a csomagjaimért nyúlok. Kiderül, hogy ő is ugyanott száll le ahol én, segít a csomagjaimat levenni.

A taxiba

Az állomásba már vár Olga néném, aki elég frissnek néz ki ebben a korai órában. Már távolról megláttam, el is búcsúzok gyorsan az idegentől, megköszönöm a segítséget és igyekezek nénikémhez. Olga, mint mindig most is boldog mikor megpillant, alig érek oda és rögtön meg is ölel, elveszi a csomagom, megjegyzi milyen sokat változtam mióta nem látott, majd kihaladva az állomásról egy taxiba ülünk. Út közbe érdeklődik irántam, mit csinálok manapság, hogyan utaztam. A sok kérdés se tudja elterelni a gondolatomat arról, hogy miért is vagyok itt. Bujdosok... Szökevény vagyok… Megutáltam mindazt, ami az otthonomhoz köt, muszáj volt – biztatgatom magam. Senki sem mondhatja meg kit kell szeretnem és kinek kell úgymond szolgája legyek… mert az lettem volna, ha maradtam volna. Jobb ez így nekem. Nem akarok férjhez menni, főleg ahhoz a… nem is akarok rá gondolni. Jól cselekedtem. A beszéd lassan elcsendesül a kocsiba, mi pedig megérkezünk.

A ház

A régi nagy ház semmit sem változott mióta itt jártam, talán egy kicsit komorabb lett a színe, megviselte őt is az idő, szinte mondhatnám azt, hogy megráncosodott. Kisebb repedések húzódtak a falakon. Olga nénikémmel bementünk a házba, a csomagjaimat ideiglenesen lepakoltuk. Nénikém étellel kínált, biztos megéheztem – mondta, pedig a legjobban egy ágyra vágytam, hogy kipihenhessem az elmúlt órák izgalmait, persze ha egyáltalán tudok majd aludni. Ezzel a gondolattal utasítottam el az ételt és megkértem nénikémet vezessen a szobámhoz, hogy kipakolhassak és pihenhessek. Nénikém az emeleti szobába kísért, amely mindig üresen állt számomra. Lányaként szeretett. Jó pihenést kívánt majd magamra hagyott.

A szoba

A szoba különös hangulatot árasztott magából, úgy éreztem mintha újból nyári vakáción lennék itt. Utolsó ittjártam óta szinte semmi nem változott a szobába. Kipakolás után magam se tudom, hogyan kötöttem ki az ágyban. Délután volt mire megébredtem. Furcsának tűnt a szoba, mintha a besütő nap fénye megváltoztatta volna, olyannyira, hogy szinte kezdtem azt hinni otthon vagyok. Jobban szemügyre véve a dolgokat rádöbbentem, hogy tényleg otthon vagyok. Mi történt? Nem a nénikémnél vagyok? Furcsa fejfájás gyötört, kicsit szédültem is. Fejemhez kapva vettem észre hogy kötés van rajta. Mi történhetett? Nem emlékszem… Lehet csak álmodtam az egészet?

Stilisztrika írásaim 1.

Meseírás volt a feladat, három véletlenszerűen húzott gyermekkártya pakliból, amelyeken képpel ábrázolt dolgok voltak. Én a következőket húztam: nyuszi, vár és rakéta. Ez jött ki belőle :)

A nyúl története

Sok és dús növényzet vette körül a várat, ahol a nyuszi lakott. Tulajdonképpen ez nem is egy vár volt, csak szerették így nevezni azt a tágas űreget, ahol több nyúlcsalád is élt. Itt mindig nyüzsgött az élet, úgy kint, mint bent, tücskök, bogarak, hangyák, mind szorgosan végezték dolgukat. Szeretett a vár előtt játszadozni a nyuszi, élvezte a tücskök zenéjét, biztonságba érezte itt magát. A fű akár az anyja meleg bundája olyan selymes volt, sokszor feküdt ki ide nappal a játszadozás és pillangókergetésbe belefáradva. 
Azon a napon is egy pillangót látott meg egy répalevélen, amikor elkerült otthonról. Szép tarka pillangó volt ez, ilyet még sose látott. Megpróbálta megfogni, de ügyetlenül mozdult és megrezzent a levél a pillangó pedig elszállt. A meleg levegőre ráfeküdve szárnyalt, hol fel, hol le, a nyuszi pedig nem tudta sehogy se elkapni. Kergette már egy ideje, a nap is más irányból sütött és egyszer csak a lába alól elfogyott a talaj. Egy kisebb szakadékba esett bele, nem tudta, hogy merre lehet, Egy vízparton találta magát. Mivel közel a várhoz is egy folyó folyik, hát gondolta, ha elindul a folyón mentén, akkor hazatalál. 
Így is tett, de a sok járásba is belefáradt már mikor még sehol sem volt. A folyóparton levő összekuszált bozótok egyre jobban nehezítették a haladást. Éhség lett úrrá rajta, eszébe jutott anyjának intő szava, hogy ne menjen túl messze otthonról, de ezt hirtelen el is nyomta a friss répa illata, amit megérzett a levegőben. Megindult hát a szag irányába, kis házikóhoz jutott, amely a folyó partján állt. Nem is házikó volt ez, hanem egy kisebb raktár. Egy nagy dobozt látott ott, telis tele szebbnél szebb répákkal, azon nyomban felugrott a mellette levő kisebb ládára és bele a nagy ládába, ott aztán addig lakmározott ameddig el nem aludt. 
Mikor felébredt sötétség volt, azt hitte éjszaka van és otthon alszik, de hangokat hallott, a láda kis részén fény szűrődött be. Kiderült, hogy még nincs este, csak pár órára szundított el. Ingott vele a doboz, nem tudta elképzelni mi történhet, talán ez a ringatózás hagyta, hogy ilyen sokáig aludjon. Egy hajón volt, amely élelmiszert szállított és a nyuszi éppen egy olyan dobozba mászott bele, amely a rakomány része volt. Most már nem tudott szabadulni, a láda tetejére egy másik nehezebb ládát tettek, hiába is próbálkozott a nyuszi felemelni azt. A nap már a vége felé járt, az utolsó napsugarakat láthatta a nyuszi a ládába beszűrődni nem sokkal azután, hogy felébredt. Újra csak az otthon melege és biztonsága jutott eszébe, azt képzelte otthon van és semmi baja nem eshet. Így merült ismét álomba kis idővel naplemente után. 
Reggel már nem arra a ringatózásra ébredt, amire elaludt, sokkal inkább rázásra, kivették ugyanis a ládát a helyéről, nagy hangoskodás közepette. Kirakodtak. A nyuszi ebből mit sem értett. Újra fény szűrődött be a dobozba. Kisebb mozgolódás után abbamaradtak a dolgok, a dobozt letették, a környék elhalkult. Így telt el pár perc, majd lépteket hallott, amelyek egyre közeledtek. Felfedték a ládát, erős fény lepte el a dobozt, a napfény volt ez, amely olyan erősen világított az eddig sötétben levő nyuszira, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Amikor végül ki tudta nyitni a szemét sok csodálkozó embert látott, akik őt nézték. A nyuszi elszaladt volna, ha lett volna hova menjen, de ijedtében meg se tudott moccanni. 
Egy idősebb szemüveges férfi vette ki a ládából és valami nyuszi által érthetetlen nyelven kezdett el beszélni. Hogy is érthette volna az emberi beszédet, hisz ő nyuszi volt. Nem ez volt az első alkalom mikor emberi beszédet hall. Míg otthon volt is hallotta néha, de az anyjával együtt mindig behúzódtak a várukba, és meg se mozdultak, míg el nem csendesedtek a hangok. Az anyja sose mondta, hogy ezektől a hangoktól félni kell, de mindig érezte anyja szapora szívverését, ahogy magához szorította csendben, míg el nem mentek az emberek a környékről. Most ő is hasonlóképpen érzett, a szíve majd kiugrott a helyéről, ijesztő volt számára az ember. Sose látott még egyet se ilyen közelségből. Az emberek csodálkoztak a nyúl szépségén, igen szép bundája volt, szebb bármely szőrnél. Mindenki magának akarta, de ez a szemüveges professzor vette magához a nyulat. 
Elvitte vette hát a reszkető nyuszit és hazavitte. A nyúlnak egész újszerűnek tűnt ez a környezet, más volt ez, mint amit eddig látott. A szobát a nagy ablakokon bejutó napfény világította meg. Világos falai nem hasonlítottak a vár falaira, ami földből és gyökerekből volt kirakva, ez egészen más volt. Sima és fehér. A legnagyobb ijedtséget azonban a professzor kutyája okozta, amikor meglátta a férfi kezében a nyulat. Azonnal elkezdett ugatni. A nyuszi ismerte a kutyákat, nem egyszer akadt már dolga velük, de a gyorsasága mindig megmentette őt, azonban most nem volt hova menekülni, a professzor erősen tartotta őt, csitítgatva a kutyát, de csitítása hiábavaló volt. 
A hangoskodásra egy kislány sietett le a ház lépcsőjen. Hosszú haja megcsillant a napfénybe és kedves hangjával köszöntötte édesapját. Hangjára még a kutya is elhallgatott. A nyúl csodálkozva nézte ezt a bájos kicsi embert, aki csak most vette észre őt az apja kezében. A lány nagyon megörült a nyulat látva, megkérte apját hadd simogathassa meg. Mindig is szerette az állatokat, főleg a kicsiket. Olyan aranyosak voltak, hogy egész nap simogatta volna őket. A lány kérlelte az apját, hogy nála lehessen a nyúl, szerez neki ketrecet, eteti és gondozza őt, úgy ahogy kell. Az apja szívesen tett eleget a lánya kérésének, hiszen tudta, hogy jó kezekre bízza.

Eltelt pár nap, míg a nyúl hozzászokott az új környezethez, eleinte félénk volt, nem is evett sokat. Mind csak a családjára gondolt, az anyukájára, aki nem tudhatta mi történhetett az ő kölykével. Egyik nap azonban furcsa dolog történt. A nyúl elhatározta, hogy el fog szökni. A legelső alkalommal, mikor újra enni kap és kinyitja, a kislány a ketrec ajtaját elmenekül. El is jött ez az alkalom, a kislány figyelmetlenségét kihasználva az első alkalommal szaladásnak eredt, a kislány ijedtében az apját szólította, az apja helyett azonban a kutya jött a szobába, akit a nyuszi nem látott már az óta amióta a házba került és szinte el is feledkezett róla. A nyuszi most az egyszer akaratán kívül a kutya szájába kötött ki és segítségért kezdett el kiabálni. 
A furcsa dolog pedig ekkor történt. A kislány tisztán hallotta, ahogy a nyuszi kiabál, mi több meg is értette azt, amit mond. A segítségére sietett, kivette a kutya szájából, aki nem is szorongatta úgy, mint ahogy az egereket szokta. Egész gyengéden bánt vele, mintha ő is megértette volna, hogy a nyuszi sokat jelent a kislánynak. Ahogy a kislány a nyuszit a kezébe vette, az elsírta neki bánatát, azt, hogy haza akar jutni és hogy mennyire bánja azt, hogy akaratán kívül szegte meg a szülői intést. Csodák csodájára a lány minden szavát értette a nyúlnak, így elhatározta, hogy hazajuttatja őt. Hogy hogyan még ő se tudta. Visszatette a ketrecbe és leült gondolkozni. 
Kis idő után egyetlen megoldás tűnt neki kézenfekvőnek, az apja légballonjai. Azok a rejtélyes ballonok, amelyeket az apja szokott felengedni, hogy kísérleteihez az időjárásról szerezzen adatokat. A kislány sose értette mire szolgálnak ezek, mint űrhajó gondolt rájuk. Nem gondolta volna, hogy egyszer köze lesz hozzájuk, de most ez volt az egyetlen dolog, amivel messze lehet menni. Tudta, hogy az apja szerdánként engedi fel a ballonokat, már csak ki kellett találni hogyan juttassa fel vele a nyuszit is. Nem mert az apjának beszélni arról, hogy megértette a nyuszi beszédét, az apja sose hitt volna el ekkora badarságot, sokszor még ő se hitte, hogy mindez megtörtént, úgyhogy jobbnak látta, ha hallgat a dologról. 
Négy nap telt már el a nyuszi szökési kísérlete óta. Szerda volt, a kísérletezés napja. Szép napos reggel volt, ugyanolyan, mint egy hete, amikor a nyuszi a szállítmánnyal a városba érkezett. A kislány korán felkelt. Izgatott volt. Még mindig nem tudta hogyan hajtsa végre tervét és ez még izgatottabbá tette. Szobájából kinézve észrevette, hogy teljesen csendes a ház. Talán még egy furcsa, horkoláshoz hasonló hangot is hallott a másik szobából. Ennek nagyon megörült, hisz tudta, hogy az apja még nem ébredt fel, holott ideje lett volna már. A professzor sose volt soká alvó, de most úgy aludt, mint a bunda. Biztos a tegnapi munkába fáradt ennyire el, gondolta a lány magába. Ez jól is jött neki, megszületett a terv. Gyorsan kell cselekedjen, míg az apja fel nem ébred. Kicsempészte a nyulat a szobából, megpróbált olyan halkan mozogni amilyen halkan csak lehet. Kiment a teraszra, ahol a léggömbök már ki voltak készítve, összesen három. Kicsik voltak azonban ezek a gömbök ahhoz, hogy bármelyikük is elbírta volna a nyuszit. Kisebbek voltak azoktól, amelyeket a lány elképzelt, és amellyel szerinte hazajuttathatta volna a nyuszit. 
A terve itt váratlan fordulatot vett, erre nem számított. Már kezdett elcsüggedni, mikor meglátta a szobában a gyümölcsös kosarat, amely épp a nyuszi méreteire volt szabva. Eszébe jutott, hogy a terve csakis úgy sikerülhet, ha a léggömböket egybe köti. Úgy már lesznek olyan erősek, hogy felemeljék a nyuszit. Rohant hát a kosárért. Kiszedte belőle a gyümölcsöket, hozott erősebb madzagot és hozzákötözte a kosarat a léggömbökhöz. A nyuszi tényleg belefért a kosárba, mintha csak neki készítették volna. A lány kibélelte puha rongyokkal, hogy kényelmesen utazzon a kisnyúl. Tett még pár gyümölcsöt a kosárba, majd belehelyezte a nyuszit. 
Eloldotta a gömböket, amelyek lassan elkezdték feljebb és feljebb emelni a kosarat a nyúllal, amelyet a reggeli szellő meg-megfújt, így távolodott a háztól és repült egyre magasabban. A lány szívét öröm és remény járta át. Remélte, hogy a nyúl hazatalál, elrágja majd a madzagokat, ha ismerős hely felett jár. A nyúl csodálkozva tekintett le a tájra. Egy idő után olyan magasan volt, hogy talán a távolba a mező szélét is látni vélte, ahol a váruk van. Így szállt tova a nyúl a kosárral és így lett vége ennek a történetnek.

Fókuszban

IMG_5984, a photo by szaboistvan007 on Flickr.

Román narancs

Az utóbbi időben több beszélgetésembe is felmerült az a téma, hogy miért nem éri meg Romániába maradni. Többek között azért, mert egyszerűen nem haladhatsz sehova az itteni fizetésekkel, és még a munkahelyen is rabszolgának néznek. Ha valami komolyabba akarsz belekezdeni, vagy lopsz, vagy dolgozol érte 30 évet, és mire oda kerülne a sor, hogy élvezd, amiért megdolgoztál, nyomorék és öreg vagy. És persze csak az árak igazodnak az EU-hoz a fizetések nem. Mindenre van magyarázat, és erre is találunk, ha keresünk. Nagy divat lett manapság a gazdasági válságot emlegetni... én annyira nem látom magam körül a gazdasági válságot. Mindazt a pénzt, amit korrupcióra és dőzsölésre fordítanak kedves honatyáink, inkább arra fordítanák, ami maradásra készteti azokat a fiatalokat, akik frissen lépnek bele a nagybetűs életbe (esetleg frissdiplomások) és eladóként (jobb esetben) kell dolgozzanak semmi pénzért. Persze mindez szerencsétől függ, de valljuk be, hogy nem mindig a kezdőké a szerencse. Inkább a kihasználás és az ingyenmunka a kezdőknek a része. Szóval, ha azok a dollár/euró milliók/milliárdok, amelyek sokszor a főnökök zsebébe mennek, visszakerülnének azokhoz, akik igazán megdolgoznak érte, talán az elkövetkező 5-10 évben nem azt kellene, végignézzük, hogy "kiürül" Románia. Gazdasági válság csak a "pórnép" közt van, azok, akik a válság előtt is nagylábon éltek, ma sem panaszkodnak, sőt! Vegyük például azt az esetet, amikor a magánvállalkozás főnöke, a válságra hivatkozva kevesebbet fizet az alkalmazottaknak, és annál többet tesz zsebre.

Vetési Nándor interjú

Vetési Nándor interjú

Infók:
Paprika rádió
Vároterem Projekt
Mit csináltál három évig? - Trailer
Mit csináltak a Várótermesek? - hamlet.ro

Gondolatok a választásról

Valószínűleg el kell telnie kis időnek, amíg kiderül, hogy politikai túlzások sokaságának, vagy valós terveknek lettünk választói a vasárnapi szavazás alkalmával. Erre az igaz-hamis kérdésre a válasz, mint mindig, most is nehéz, többnyire azért, mert nem minden esetben hazudozás a be nem váltott ígéret, de a baj az, hogy manapság már elég sok az elfelejtett ígéret. Ezt többnyire azzal magyaráznám, hogy hiányzik az igazi elkötelezettség azokból, akik politikai pályára lépnek, és megszavazásuk után nagyot csökken a közügyek iránti érdeklődésük, elfelejtik azt a sok jót és szépet, amivel „megvásárolták” a szavazatainkat. Ezek az ígéretek sokszor csak a kampány szüleményei, hiszen ilyenkor a politikusok megpróbálják egymást felüllicitálni, és így sajnos nem mindig az győz, aki reális értékekben és tervekben gondolkodik. A versengés eme formája pedig csak a szavazókat ábrándítja ki az általuk megbízott városvezetőből. A kampányidőszak nem a hirtelen modernizálásokról, koncertekről és rendezvényekről kellene hogy szóljon, hanem valós eredményekről, mert az, hogy ki lesz a polgármester, sajnos már csak egy jó marketinges csoport munkáján múlik. Eredményt felmutatni azonban csak az tud, aki tett már egyet s mást a megye vagy város érdekében, ilyen szempontból pedig szükség van a reklámra és a kampányolásra. Nagyon szomorú azonban azt látni, hogy a kampány sokszor rágalmaktól és lejáratásoktól hangos. A jelöltek nem azzal foglalkoznak, hogy elmondják a választópolgároknak, hogyan látják a közös jövőt, hanem azzal, hogy az előző vezetést támadják minden lehetséges oldalról. Ez pedig egy olyan adok-kapok sorozatot indít el, amelyben a felek sokszor méltóságukat elvesztve harcolnak egymással, és állnak ki a maguk igazáért. Többnyire ez a helyzet az erdélyi magyar pártok között is, akik egymást támadva megosztották a magyar népességet, ahelyett, hogy összefogásra biztatták volna. Nem csak akkor kell ilyen hevesen védeni az érdekeket és politizálni, amikor a bársonyszék következő évekbeli bérlőjéről kell dönteni, hanem akkor, amikor igazán szükségünk lenne rá.


Szabadság cikk itt

U mad?

IMG_4312, a photo by szaboistvan007 on Flickr.

Bújócska

IMG_4442, a photo by szaboistvan007 on Flickr.

Cseppek

IMG_4873, a photo by szaboistvan007 on Flickr.

Technikai okok miatt szünetel a világítás az alagút túloldalán

Hiányzik a Ceausescu korszak? Gyere a Monostorra lakni! Itt újra nosztalgiázhatsz az éjszaka sötétségében hétről hétre, és várhatod azt a pillanatot, amikor újból lesz áram, hogy újra használhasd a 21-ik. század olyan remekműveit mint a számítógép, hogy a facebookon barangolva megtudd az élet nagy igazságait, ötletes kis idézetekbe foglalva, vaaaagy esetleg megtudd azt, hogy éppen milyen ország illik hozzád.
Nesze neked civilizáció! Inkább vegyék el az áramot és foglalkozzunk valami mással! Persze az előbbi mondatom is lehetne idézet az élet igazságai facebook oldalon. Na de a facebook életfilozófiájától kanyarodjunk vissza az áramkimaradáshoz. Senki nem tud semmit az okáról, de hetente/kéthetente egyszer sötétségbe borúl a környék öt percre vagy akár több órára is, és ez egy idő után baromi idegesitő tud lenni. Ilyen nagy a krizis az országba, vagy csak ilyen szarul tudnak két kábelt "összedraútozni"?? Vagy mindkettő?

Aveti bani multi?

Ezzel a kérdéssel állított nekünk a kolozsvári taxis, aki "kommándára" jött ki a buszpályaudvarba, de nem volt már ott a kliense (ha egyáltalán várt valakit). Azt mondta pakoljunk be és elvisz ő minket. Miután bepakoltuk a cuccainkat (többnyire frissen mosott ruhák és ennivaló otthonról) a csomagtartójába kérdezte meg a dolgot. Ismerem már a taxis húzásokat, de ilyet még tőlem egy sofőr se kérdett. Először tudomást se vettem róla, de újból megkérdezte: "Aveti bani multi in geanta?". Hírtelen zavaromba odamondtam egy szimpla "nu"-t majd beültem előre a sofőr mellé. Ott mondta, hogy csak azért kérdi nehogymár kivegye valaki a táskát a csomagtartóból. Hát kicsit fura volt ez, a kijelentés, csakúgy, mint az előző kérdése, de mondtam neki, hogy nem külföldről jövünk mi, tele pénzzel, hanem otthonról felpakolva, csóró egyetemistaként. Amúgy nem tudom, hogyan nyitná ki egy "rabló" egy olyan autónak a csomagtartóját, amely éppen mozgásban van, hacsak nem tud jól szaladni a kocsi után. Aztán a taxiba a szokásos kérdezősködés, hogy mit tanulunk, honnan jövünk, stb. Persze erről a taxisról is kiderült, hogy szatmári. Mostanában nem először fuvaroz olyan sofőr, aki azt mondja magáról hogy szatmári. Furcsa ez nekem.

Az egész történettel azt akarom mondani, hogy lehet kiraboltatott volna minket, ha vagyunk olyan naívak és azt mondjuk, hogy sok pénz van a táskánkba (ami ugye nem volt). Érdekes módon nem is csak a pénz érdekelte, hanem a sok pénz, és hogy tényleg érdekelte, az kiderül abból is, hogy addig kérdezte míg választ nem kapott rá. A kevés már nem is elég? Lehet összejátszik valakivel, akinek int ha a kliens rábólint a kérdésére, az a valaki pedig odaszalad és kiveszi a csomagokat. Lehet csak élénk a fantáziám, de egyre unszimpatikusabbak ezek a taxisok.

Fejlődik Románia

Csak azt tudnám, hogy hova... Kétség kívül nagy munkálatok zajlanak... a szomszédban. Fúrnak már napok óta, de eddig egyszer se kezdték reggel 9kor. Hogy miért nem tudnak akkor fúrni, amikor az ember már nem alszik, nem tudom. Néha az az érzésem, hogy lassan már nem lesz mit fúrni. És hogy ennek a korszaknak mikor lesz vége, nem tudni. Eddig akárhol laktam minden szomszéd legalább kétszer átalakította a lakását, már csak unaloműzésként is. Nekem is kellene venni egy fúrógépet...

Személyes blog magyarul

Arra gondoltam, hogy azt a sok "le kellene írni" dolgot leírom itt, hiszen sokminden van ami néha szeget üt a fejembe. Persze most egy se jut az eszembe, meg ez nem is igy működik, de remélem megoszthatok érdekes sztorikat elmélkedéseket.

Lássuk a medvét!