Stilisztika írásaim 2.

Feladatom egy Bodor Ádám által írt novellának az első mondatából történetet írni (anélkül, hogy ismernén az eretedi szöveget)

Különös álom

Szabadság

Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. Mindig ide vágytam, amióta kiskoromban először megláthattam azt a végtelen kékséget, amely magával ragadott, de most mégsem tekintem magam szerencsésnek, hogy újra ide érkezhetek. A szabadságot keresem itt, de nem úgy, ahogy elterveztem, és még a tengert se láthatom, hisz éjszaka van, csak az illata az, ami érezteti, hogy a közelben húzódik.

Menekvés

Már nem sok van hátra érkezésemig. Nem tudom Olga nénikém hogyan fog fogadni, hisz csak egy gyors telefonbeszélgetést sikerült ejtenünk indulásom óta. Akkor ígérte, hogy mindent megtesz, hogy titokban maradjon hollétem, de úgy érzem már most keresésemre indult valaki. Úgy érzem magam, mint egy üldözött vad, félek az állomásokba, hogy valaki felszáll majd a vonatra és leráncigálnak, hazaküldenek, és otthon… jajj otthon mi vár rám. Ebbe bele se merek gondolni! Szerencsére egyedül vagyok, nem sok mozgás van ilyenkor a vonaton. Megpróbálok aludni, de ilyen körülmények között nehezen megy. Még talán fél óra és ott vagyok. Ennyit már nem is érdemes aludni.

Az idegen

Újabb állomás. Az órámat nézem. Hajnali fél négy. A tengert már nem láthatom, pedig lassan virrad. Eltértünk tőle, kicsit dombosabb itt már a vidék. Léptek hallatszanak a folyosón. Egyre közelebb érnek. Megpróbálom kiűzni a fejemből a már-már üldözési mániává fajult gondolatot, hogy értem jönnek. A vonat lassan elindul, a léptek megállnak a kabin ajtaja előtt. Talán az ellenőr… Nyílik az ajtó. A kalauz és az apám alakja váltakozik a sötét alakban – a beszűrődő fény azonban megvilágítja az arcát – nagy megkönnyebbülésemre egyik se. Egy korombeli fiatal férfi húzza be maga után az ajtót. Megnyugtató, hogy nem tűnik mogorvának, így nem emlékeztet se apámra, se arra az öntelt Lajosra, akit hozzám akarnak adni. Tulajdonképpen ez hosszú idő óta az egyetlen barátságos arcú férfi, akit látok. Ennek megörültem.

A beszélgetés

Visszaköszönök neki, hiszen úgyis látja, hogy nem alszok, és talán társaságban nem érzem majd olyan féltve magam a hátralevő úton. Az ember sokszor nem is emlékszik arra, hogyan keveredett beszélgetésbe valakivel. Így vagyok most én is. Hírtelen észbe kapok, most jut csak eszembe hova tartok. A következő állomásnál már le kell szálljak. Elnézést kérek, hogy abba kell hagynunk a beszélgetést, és a csomagjaimért nyúlok. Kiderül, hogy ő is ugyanott száll le ahol én, segít a csomagjaimat levenni.

A taxiba

Az állomásba már vár Olga néném, aki elég frissnek néz ki ebben a korai órában. Már távolról megláttam, el is búcsúzok gyorsan az idegentől, megköszönöm a segítséget és igyekezek nénikémhez. Olga, mint mindig most is boldog mikor megpillant, alig érek oda és rögtön meg is ölel, elveszi a csomagom, megjegyzi milyen sokat változtam mióta nem látott, majd kihaladva az állomásról egy taxiba ülünk. Út közbe érdeklődik irántam, mit csinálok manapság, hogyan utaztam. A sok kérdés se tudja elterelni a gondolatomat arról, hogy miért is vagyok itt. Bujdosok... Szökevény vagyok… Megutáltam mindazt, ami az otthonomhoz köt, muszáj volt – biztatgatom magam. Senki sem mondhatja meg kit kell szeretnem és kinek kell úgymond szolgája legyek… mert az lettem volna, ha maradtam volna. Jobb ez így nekem. Nem akarok férjhez menni, főleg ahhoz a… nem is akarok rá gondolni. Jól cselekedtem. A beszéd lassan elcsendesül a kocsiba, mi pedig megérkezünk.

A ház

A régi nagy ház semmit sem változott mióta itt jártam, talán egy kicsit komorabb lett a színe, megviselte őt is az idő, szinte mondhatnám azt, hogy megráncosodott. Kisebb repedések húzódtak a falakon. Olga nénikémmel bementünk a házba, a csomagjaimat ideiglenesen lepakoltuk. Nénikém étellel kínált, biztos megéheztem – mondta, pedig a legjobban egy ágyra vágytam, hogy kipihenhessem az elmúlt órák izgalmait, persze ha egyáltalán tudok majd aludni. Ezzel a gondolattal utasítottam el az ételt és megkértem nénikémet vezessen a szobámhoz, hogy kipakolhassak és pihenhessek. Nénikém az emeleti szobába kísért, amely mindig üresen állt számomra. Lányaként szeretett. Jó pihenést kívánt majd magamra hagyott.

A szoba

A szoba különös hangulatot árasztott magából, úgy éreztem mintha újból nyári vakáción lennék itt. Utolsó ittjártam óta szinte semmi nem változott a szobába. Kipakolás után magam se tudom, hogyan kötöttem ki az ágyban. Délután volt mire megébredtem. Furcsának tűnt a szoba, mintha a besütő nap fénye megváltoztatta volna, olyannyira, hogy szinte kezdtem azt hinni otthon vagyok. Jobban szemügyre véve a dolgokat rádöbbentem, hogy tényleg otthon vagyok. Mi történt? Nem a nénikémnél vagyok? Furcsa fejfájás gyötört, kicsit szédültem is. Fejemhez kapva vettem észre hogy kötés van rajta. Mi történhetett? Nem emlékszem… Lehet csak álmodtam az egészet?