Feladat: olyan dolgokra kellett gondolnunk ami átlátszó, át lehet rajta nézni, mint pl ablak, szemüveg vagy esetleg egy kamera. A kiválasztott tárgyaink (mivel két ember ötletéből kellett megszülessen az írás) a térfigyelő kamera és a szemüveg. Az írásba még bele kellett építeni három idézetet, két szépirodalmit, és egy újságból valót.
Vak véletlen
Senki se láthatta mi történt abba a pillanatba, még az sem akinek kellett
volna látnia, ámbár ez már nem változtat a helyzeten. Mindenki el volt foglalva
a saját dolgával, ilyen apróságra már senki se figyelt fel. A portás éppen a
kávéját öntötte magára és káromkodva kapott egy kendőért, hogy felitassa a
félig kihűlt feketét a nadrágjáról. Ebben a pillanatban a térfigyelő kamera
éppen a vizsgaterem előtt összeütközött diákokra irányult. Egyik kifele
igyekezett a teremből, a másik befele. Vizsgaidőszak és sietség. A kezekből
kiesett papírok a gravitációnak ellentmondva szálltak mindenféle irányba, elég
volt őket összeszedni. A szemüvegtokot már csak reflexszerűen kapta fel a két
diák, ki-ki a magáét. Ekkorra már a portás is újra a monitorokat figyelte, amin
amúgy is unalmas adás megy. Semmi gyanús mozgás, a diákok bevonultak a terembe,
csakúgy, mint az elmúlt 9 hónap minden tanítási napján. Hiába, de az egyetemre
már csak kulturálódni járnak a fiatalok, ez pedig a portás szerint unalmas. Lehet,
hogy benn a terembe érdekes dolgok hangzanak el, de ezt már csak azok tudhatják,
akik benn vannak, és nem azok, akik kívülről hallgatóznak, vagy a kamerák
színtelenített képeit nézik a monitorokon.
Diákunk eközben benn a teremben elfoglalta a helyét az utolsó padsorban,
reménykedve abban, hogy társai jóval felkészültebbek nála. A hátsó padsor nem
egyszer nyújtott már búvóhelyet a tanári szemek elől és adott esélyt olykor egy
átmenő jegy megszerzésére. Kiosztották a tételeket, a lapfordítás után az
arcokról simán leolvasható volt ki az, aki biztos a dolgában, ki az, aki
bizonytalan és az, aki nem tud semmit. A tanár akár ezekből az arcokból
megállapíthatta volna kinek milyen jegyet fog adni. Diákunk saját tudatlanságáról
árulkodó tekintetét próbálta azzal javítani, hogy felvette a szemüvegét.
Meglepődött azonban azon, amit látott. Illetve azon, amit nem látott, hiszen az
egész osztály összemosódva szédítette meg őt torz képével. Mi történhetett? Az
izgalom teszi ezt? Arca hírtelen megvilágosodott. Rájött, hogy nem a saját szemüvegtokját
vette fel a földről mikor a terembe igyekezett bemenni. Érezte akkor, hogy
ennek más a fogása, de azt gondolta, hogy „nem kell ahhoz szem, hogy lássa az
ember, ami az övé[1]”,
de éppen hogy azoknak a szemeknek a felügyelete kellett volna, amelyek most azt
látják, „hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok egymástól elkülönülve,
szobor-szerüen.[2]”
Ebben a pillanatban a tanár egy zajos párost szólított meg az első padban:
„Ma rengeteget dumálnak. Amennyire szófukarak voltak az elmúlt néhány napban,
most hírtelen annyi mondanivalójuk lett.[3]”
Kár hogy a tanár most nem a szemüveges diák megvilágosult pillanatát figyelte,
mert ha látta volna biztosra vette volna, hogy tízesre vizsgázik. Valószínűleg
ezt meg is tette. Pótvizsgán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése