A nyúl története
Sok
és dús növényzet vette körül a várat, ahol a nyuszi lakott.
Tulajdonképpen ez nem is egy vár volt, csak szerették így nevezni
azt a tágas űreget, ahol több nyúlcsalád is élt. Itt mindig
nyüzsgött az élet, úgy kint, mint bent, tücskök, bogarak,
hangyák, mind szorgosan végezték dolgukat. Szeretett a vár előtt
játszadozni a nyuszi, élvezte a tücskök zenéjét, biztonságba
érezte itt magát. A fű akár az anyja meleg bundája olyan selymes
volt, sokszor feküdt ki ide nappal a játszadozás és
pillangókergetésbe belefáradva.
Azon a napon is egy pillangót látott meg egy répalevélen, amikor elkerült otthonról. Szép tarka pillangó volt ez, ilyet még sose látott. Megpróbálta megfogni, de ügyetlenül mozdult és megrezzent a levél a pillangó pedig elszállt. A meleg levegőre ráfeküdve szárnyalt, hol fel, hol le, a nyuszi pedig nem tudta sehogy se elkapni. Kergette már egy ideje, a nap is más irányból sütött és egyszer csak a lába alól elfogyott a talaj. Egy kisebb szakadékba esett bele, nem tudta, hogy merre lehet, Egy vízparton találta magát. Mivel közel a várhoz is egy folyó folyik, hát gondolta, ha elindul a folyón mentén, akkor hazatalál.
Így is tett, de a sok járásba is belefáradt már mikor még sehol sem volt. A folyóparton levő összekuszált bozótok egyre jobban nehezítették a haladást. Éhség lett úrrá rajta, eszébe jutott anyjának intő szava, hogy ne menjen túl messze otthonról, de ezt hirtelen el is nyomta a friss répa illata, amit megérzett a levegőben. Megindult hát a szag irányába, kis házikóhoz jutott, amely a folyó partján állt. Nem is házikó volt ez, hanem egy kisebb raktár. Egy nagy dobozt látott ott, telis tele szebbnél szebb répákkal, azon nyomban felugrott a mellette levő kisebb ládára és bele a nagy ládába, ott aztán addig lakmározott ameddig el nem aludt.
Mikor felébredt sötétség volt, azt hitte éjszaka van és otthon alszik, de hangokat hallott, a láda kis részén fény szűrődött be. Kiderült, hogy még nincs este, csak pár órára szundított el. Ingott vele a doboz, nem tudta elképzelni mi történhet, talán ez a ringatózás hagyta, hogy ilyen sokáig aludjon. Egy hajón volt, amely élelmiszert szállított és a nyuszi éppen egy olyan dobozba mászott bele, amely a rakomány része volt. Most már nem tudott szabadulni, a láda tetejére egy másik nehezebb ládát tettek, hiába is próbálkozott a nyuszi felemelni azt. A nap már a vége felé járt, az utolsó napsugarakat láthatta a nyuszi a ládába beszűrődni nem sokkal azután, hogy felébredt. Újra csak az otthon melege és biztonsága jutott eszébe, azt képzelte otthon van és semmi baja nem eshet. Így merült ismét álomba kis idővel naplemente után.
Reggel már nem arra a ringatózásra ébredt, amire elaludt, sokkal inkább rázásra, kivették ugyanis a ládát a helyéről, nagy hangoskodás közepette. Kirakodtak. A nyuszi ebből mit sem értett. Újra fény szűrődött be a dobozba. Kisebb mozgolódás után abbamaradtak a dolgok, a dobozt letették, a környék elhalkult. Így telt el pár perc, majd lépteket hallott, amelyek egyre közeledtek. Felfedték a ládát, erős fény lepte el a dobozt, a napfény volt ez, amely olyan erősen világított az eddig sötétben levő nyuszira, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Amikor végül ki tudta nyitni a szemét sok csodálkozó embert látott, akik őt nézték. A nyuszi elszaladt volna, ha lett volna hova menjen, de ijedtében meg se tudott moccanni.
Egy idősebb szemüveges férfi vette ki a ládából és valami nyuszi által érthetetlen nyelven kezdett el beszélni. Hogy is érthette volna az emberi beszédet, hisz ő nyuszi volt. Nem ez volt az első alkalom mikor emberi beszédet hall. Míg otthon volt is hallotta néha, de az anyjával együtt mindig behúzódtak a várukba, és meg se mozdultak, míg el nem csendesedtek a hangok. Az anyja sose mondta, hogy ezektől a hangoktól félni kell, de mindig érezte anyja szapora szívverését, ahogy magához szorította csendben, míg el nem mentek az emberek a környékről. Most ő is hasonlóképpen érzett, a szíve majd kiugrott a helyéről, ijesztő volt számára az ember. Sose látott még egyet se ilyen közelségből. Az emberek csodálkoztak a nyúl szépségén, igen szép bundája volt, szebb bármely szőrnél. Mindenki magának akarta, de ez a szemüveges professzor vette magához a nyulat.
Elvitte vette hát a reszkető nyuszit és hazavitte. A nyúlnak egész újszerűnek tűnt ez a környezet, más volt ez, mint amit eddig látott. A szobát a nagy ablakokon bejutó napfény világította meg. Világos falai nem hasonlítottak a vár falaira, ami földből és gyökerekből volt kirakva, ez egészen más volt. Sima és fehér. A legnagyobb ijedtséget azonban a professzor kutyája okozta, amikor meglátta a férfi kezében a nyulat. Azonnal elkezdett ugatni. A nyuszi ismerte a kutyákat, nem egyszer akadt már dolga velük, de a gyorsasága mindig megmentette őt, azonban most nem volt hova menekülni, a professzor erősen tartotta őt, csitítgatva a kutyát, de csitítása hiábavaló volt.
A hangoskodásra egy kislány sietett le a ház lépcsőjen. Hosszú haja megcsillant a napfénybe és kedves hangjával köszöntötte édesapját. Hangjára még a kutya is elhallgatott. A nyúl csodálkozva nézte ezt a bájos kicsi embert, aki csak most vette észre őt az apja kezében. A lány nagyon megörült a nyulat látva, megkérte apját hadd simogathassa meg. Mindig is szerette az állatokat, főleg a kicsiket. Olyan aranyosak voltak, hogy egész nap simogatta volna őket. A lány kérlelte az apját, hogy nála lehessen a nyúl, szerez neki ketrecet, eteti és gondozza őt, úgy ahogy kell. Az apja szívesen tett eleget a lánya kérésének, hiszen tudta, hogy jó kezekre bízza.
Azon a napon is egy pillangót látott meg egy répalevélen, amikor elkerült otthonról. Szép tarka pillangó volt ez, ilyet még sose látott. Megpróbálta megfogni, de ügyetlenül mozdult és megrezzent a levél a pillangó pedig elszállt. A meleg levegőre ráfeküdve szárnyalt, hol fel, hol le, a nyuszi pedig nem tudta sehogy se elkapni. Kergette már egy ideje, a nap is más irányból sütött és egyszer csak a lába alól elfogyott a talaj. Egy kisebb szakadékba esett bele, nem tudta, hogy merre lehet, Egy vízparton találta magát. Mivel közel a várhoz is egy folyó folyik, hát gondolta, ha elindul a folyón mentén, akkor hazatalál.
Így is tett, de a sok járásba is belefáradt már mikor még sehol sem volt. A folyóparton levő összekuszált bozótok egyre jobban nehezítették a haladást. Éhség lett úrrá rajta, eszébe jutott anyjának intő szava, hogy ne menjen túl messze otthonról, de ezt hirtelen el is nyomta a friss répa illata, amit megérzett a levegőben. Megindult hát a szag irányába, kis házikóhoz jutott, amely a folyó partján állt. Nem is házikó volt ez, hanem egy kisebb raktár. Egy nagy dobozt látott ott, telis tele szebbnél szebb répákkal, azon nyomban felugrott a mellette levő kisebb ládára és bele a nagy ládába, ott aztán addig lakmározott ameddig el nem aludt.
Mikor felébredt sötétség volt, azt hitte éjszaka van és otthon alszik, de hangokat hallott, a láda kis részén fény szűrődött be. Kiderült, hogy még nincs este, csak pár órára szundított el. Ingott vele a doboz, nem tudta elképzelni mi történhet, talán ez a ringatózás hagyta, hogy ilyen sokáig aludjon. Egy hajón volt, amely élelmiszert szállított és a nyuszi éppen egy olyan dobozba mászott bele, amely a rakomány része volt. Most már nem tudott szabadulni, a láda tetejére egy másik nehezebb ládát tettek, hiába is próbálkozott a nyuszi felemelni azt. A nap már a vége felé járt, az utolsó napsugarakat láthatta a nyuszi a ládába beszűrődni nem sokkal azután, hogy felébredt. Újra csak az otthon melege és biztonsága jutott eszébe, azt képzelte otthon van és semmi baja nem eshet. Így merült ismét álomba kis idővel naplemente után.
Reggel már nem arra a ringatózásra ébredt, amire elaludt, sokkal inkább rázásra, kivették ugyanis a ládát a helyéről, nagy hangoskodás közepette. Kirakodtak. A nyuszi ebből mit sem értett. Újra fény szűrődött be a dobozba. Kisebb mozgolódás után abbamaradtak a dolgok, a dobozt letették, a környék elhalkult. Így telt el pár perc, majd lépteket hallott, amelyek egyre közeledtek. Felfedték a ládát, erős fény lepte el a dobozt, a napfény volt ez, amely olyan erősen világított az eddig sötétben levő nyuszira, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Amikor végül ki tudta nyitni a szemét sok csodálkozó embert látott, akik őt nézték. A nyuszi elszaladt volna, ha lett volna hova menjen, de ijedtében meg se tudott moccanni.
Egy idősebb szemüveges férfi vette ki a ládából és valami nyuszi által érthetetlen nyelven kezdett el beszélni. Hogy is érthette volna az emberi beszédet, hisz ő nyuszi volt. Nem ez volt az első alkalom mikor emberi beszédet hall. Míg otthon volt is hallotta néha, de az anyjával együtt mindig behúzódtak a várukba, és meg se mozdultak, míg el nem csendesedtek a hangok. Az anyja sose mondta, hogy ezektől a hangoktól félni kell, de mindig érezte anyja szapora szívverését, ahogy magához szorította csendben, míg el nem mentek az emberek a környékről. Most ő is hasonlóképpen érzett, a szíve majd kiugrott a helyéről, ijesztő volt számára az ember. Sose látott még egyet se ilyen közelségből. Az emberek csodálkoztak a nyúl szépségén, igen szép bundája volt, szebb bármely szőrnél. Mindenki magának akarta, de ez a szemüveges professzor vette magához a nyulat.
Elvitte vette hát a reszkető nyuszit és hazavitte. A nyúlnak egész újszerűnek tűnt ez a környezet, más volt ez, mint amit eddig látott. A szobát a nagy ablakokon bejutó napfény világította meg. Világos falai nem hasonlítottak a vár falaira, ami földből és gyökerekből volt kirakva, ez egészen más volt. Sima és fehér. A legnagyobb ijedtséget azonban a professzor kutyája okozta, amikor meglátta a férfi kezében a nyulat. Azonnal elkezdett ugatni. A nyuszi ismerte a kutyákat, nem egyszer akadt már dolga velük, de a gyorsasága mindig megmentette őt, azonban most nem volt hova menekülni, a professzor erősen tartotta őt, csitítgatva a kutyát, de csitítása hiábavaló volt.
A hangoskodásra egy kislány sietett le a ház lépcsőjen. Hosszú haja megcsillant a napfénybe és kedves hangjával köszöntötte édesapját. Hangjára még a kutya is elhallgatott. A nyúl csodálkozva nézte ezt a bájos kicsi embert, aki csak most vette észre őt az apja kezében. A lány nagyon megörült a nyulat látva, megkérte apját hadd simogathassa meg. Mindig is szerette az állatokat, főleg a kicsiket. Olyan aranyosak voltak, hogy egész nap simogatta volna őket. A lány kérlelte az apját, hogy nála lehessen a nyúl, szerez neki ketrecet, eteti és gondozza őt, úgy ahogy kell. Az apja szívesen tett eleget a lánya kérésének, hiszen tudta, hogy jó kezekre bízza.
Eltelt
pár nap, míg a nyúl hozzászokott az új környezethez, eleinte
félénk volt, nem is evett sokat. Mind csak a családjára gondolt,
az anyukájára, aki nem tudhatta mi történhetett az ő kölykével.
Egyik nap azonban furcsa dolog történt. A nyúl elhatározta, hogy
el fog szökni. A legelső alkalommal, mikor újra enni kap és
kinyitja, a kislány a ketrec ajtaját elmenekül. El is jött ez az
alkalom, a kislány figyelmetlenségét kihasználva az első
alkalommal szaladásnak eredt, a kislány ijedtében az apját
szólította, az apja helyett azonban a kutya jött a szobába, akit
a nyuszi nem látott már az óta amióta a házba került és szinte
el is feledkezett róla. A nyuszi most az egyszer akaratán kívül a
kutya szájába kötött ki és segítségért kezdett el kiabálni.
A furcsa dolog pedig ekkor történt. A kislány tisztán hallotta, ahogy a nyuszi kiabál, mi több meg is értette azt, amit mond. A segítségére sietett, kivette a kutya szájából, aki nem is szorongatta úgy, mint ahogy az egereket szokta. Egész gyengéden bánt vele, mintha ő is megértette volna, hogy a nyuszi sokat jelent a kislánynak. Ahogy a kislány a nyuszit a kezébe vette, az elsírta neki bánatát, azt, hogy haza akar jutni és hogy mennyire bánja azt, hogy akaratán kívül szegte meg a szülői intést. Csodák csodájára a lány minden szavát értette a nyúlnak, így elhatározta, hogy hazajuttatja őt. Hogy hogyan még ő se tudta. Visszatette a ketrecbe és leült gondolkozni.
Kis idő után egyetlen megoldás tűnt neki kézenfekvőnek, az apja légballonjai. Azok a rejtélyes ballonok, amelyeket az apja szokott felengedni, hogy kísérleteihez az időjárásról szerezzen adatokat. A kislány sose értette mire szolgálnak ezek, mint űrhajó gondolt rájuk. Nem gondolta volna, hogy egyszer köze lesz hozzájuk, de most ez volt az egyetlen dolog, amivel messze lehet menni. Tudta, hogy az apja szerdánként engedi fel a ballonokat, már csak ki kellett találni hogyan juttassa fel vele a nyuszit is. Nem mert az apjának beszélni arról, hogy megértette a nyuszi beszédét, az apja sose hitt volna el ekkora badarságot, sokszor még ő se hitte, hogy mindez megtörtént, úgyhogy jobbnak látta, ha hallgat a dologról.
Négy nap telt már el a nyuszi szökési kísérlete óta. Szerda volt, a kísérletezés napja. Szép napos reggel volt, ugyanolyan, mint egy hete, amikor a nyuszi a szállítmánnyal a városba érkezett. A kislány korán felkelt. Izgatott volt. Még mindig nem tudta hogyan hajtsa végre tervét és ez még izgatottabbá tette. Szobájából kinézve észrevette, hogy teljesen csendes a ház. Talán még egy furcsa, horkoláshoz hasonló hangot is hallott a másik szobából. Ennek nagyon megörült, hisz tudta, hogy az apja még nem ébredt fel, holott ideje lett volna már. A professzor sose volt soká alvó, de most úgy aludt, mint a bunda. Biztos a tegnapi munkába fáradt ennyire el, gondolta a lány magába. Ez jól is jött neki, megszületett a terv. Gyorsan kell cselekedjen, míg az apja fel nem ébred. Kicsempészte a nyulat a szobából, megpróbált olyan halkan mozogni amilyen halkan csak lehet. Kiment a teraszra, ahol a léggömbök már ki voltak készítve, összesen három. Kicsik voltak azonban ezek a gömbök ahhoz, hogy bármelyikük is elbírta volna a nyuszit. Kisebbek voltak azoktól, amelyeket a lány elképzelt, és amellyel szerinte hazajuttathatta volna a nyuszit.
A terve itt váratlan fordulatot vett, erre nem számított. Már kezdett elcsüggedni, mikor meglátta a szobában a gyümölcsös kosarat, amely épp a nyuszi méreteire volt szabva. Eszébe jutott, hogy a terve csakis úgy sikerülhet, ha a léggömböket egybe köti. Úgy már lesznek olyan erősek, hogy felemeljék a nyuszit. Rohant hát a kosárért. Kiszedte belőle a gyümölcsöket, hozott erősebb madzagot és hozzákötözte a kosarat a léggömbökhöz. A nyuszi tényleg belefért a kosárba, mintha csak neki készítették volna. A lány kibélelte puha rongyokkal, hogy kényelmesen utazzon a kisnyúl. Tett még pár gyümölcsöt a kosárba, majd belehelyezte a nyuszit.
Eloldotta a gömböket, amelyek lassan elkezdték feljebb és feljebb emelni a kosarat a nyúllal, amelyet a reggeli szellő meg-megfújt, így távolodott a háztól és repült egyre magasabban. A lány szívét öröm és remény járta át. Remélte, hogy a nyúl hazatalál, elrágja majd a madzagokat, ha ismerős hely felett jár. A nyúl csodálkozva tekintett le a tájra. Egy idő után olyan magasan volt, hogy talán a távolba a mező szélét is látni vélte, ahol a váruk van. Így szállt tova a nyúl a kosárral és így lett vége ennek a történetnek.
A furcsa dolog pedig ekkor történt. A kislány tisztán hallotta, ahogy a nyuszi kiabál, mi több meg is értette azt, amit mond. A segítségére sietett, kivette a kutya szájából, aki nem is szorongatta úgy, mint ahogy az egereket szokta. Egész gyengéden bánt vele, mintha ő is megértette volna, hogy a nyuszi sokat jelent a kislánynak. Ahogy a kislány a nyuszit a kezébe vette, az elsírta neki bánatát, azt, hogy haza akar jutni és hogy mennyire bánja azt, hogy akaratán kívül szegte meg a szülői intést. Csodák csodájára a lány minden szavát értette a nyúlnak, így elhatározta, hogy hazajuttatja őt. Hogy hogyan még ő se tudta. Visszatette a ketrecbe és leült gondolkozni.
Kis idő után egyetlen megoldás tűnt neki kézenfekvőnek, az apja légballonjai. Azok a rejtélyes ballonok, amelyeket az apja szokott felengedni, hogy kísérleteihez az időjárásról szerezzen adatokat. A kislány sose értette mire szolgálnak ezek, mint űrhajó gondolt rájuk. Nem gondolta volna, hogy egyszer köze lesz hozzájuk, de most ez volt az egyetlen dolog, amivel messze lehet menni. Tudta, hogy az apja szerdánként engedi fel a ballonokat, már csak ki kellett találni hogyan juttassa fel vele a nyuszit is. Nem mert az apjának beszélni arról, hogy megértette a nyuszi beszédét, az apja sose hitt volna el ekkora badarságot, sokszor még ő se hitte, hogy mindez megtörtént, úgyhogy jobbnak látta, ha hallgat a dologról.
Négy nap telt már el a nyuszi szökési kísérlete óta. Szerda volt, a kísérletezés napja. Szép napos reggel volt, ugyanolyan, mint egy hete, amikor a nyuszi a szállítmánnyal a városba érkezett. A kislány korán felkelt. Izgatott volt. Még mindig nem tudta hogyan hajtsa végre tervét és ez még izgatottabbá tette. Szobájából kinézve észrevette, hogy teljesen csendes a ház. Talán még egy furcsa, horkoláshoz hasonló hangot is hallott a másik szobából. Ennek nagyon megörült, hisz tudta, hogy az apja még nem ébredt fel, holott ideje lett volna már. A professzor sose volt soká alvó, de most úgy aludt, mint a bunda. Biztos a tegnapi munkába fáradt ennyire el, gondolta a lány magába. Ez jól is jött neki, megszületett a terv. Gyorsan kell cselekedjen, míg az apja fel nem ébred. Kicsempészte a nyulat a szobából, megpróbált olyan halkan mozogni amilyen halkan csak lehet. Kiment a teraszra, ahol a léggömbök már ki voltak készítve, összesen három. Kicsik voltak azonban ezek a gömbök ahhoz, hogy bármelyikük is elbírta volna a nyuszit. Kisebbek voltak azoktól, amelyeket a lány elképzelt, és amellyel szerinte hazajuttathatta volna a nyuszit.
A terve itt váratlan fordulatot vett, erre nem számított. Már kezdett elcsüggedni, mikor meglátta a szobában a gyümölcsös kosarat, amely épp a nyuszi méreteire volt szabva. Eszébe jutott, hogy a terve csakis úgy sikerülhet, ha a léggömböket egybe köti. Úgy már lesznek olyan erősek, hogy felemeljék a nyuszit. Rohant hát a kosárért. Kiszedte belőle a gyümölcsöket, hozott erősebb madzagot és hozzákötözte a kosarat a léggömbökhöz. A nyuszi tényleg belefért a kosárba, mintha csak neki készítették volna. A lány kibélelte puha rongyokkal, hogy kényelmesen utazzon a kisnyúl. Tett még pár gyümölcsöt a kosárba, majd belehelyezte a nyuszit.
Eloldotta a gömböket, amelyek lassan elkezdték feljebb és feljebb emelni a kosarat a nyúllal, amelyet a reggeli szellő meg-megfújt, így távolodott a háztól és repült egyre magasabban. A lány szívét öröm és remény járta át. Remélte, hogy a nyúl hazatalál, elrágja majd a madzagokat, ha ismerős hely felett jár. A nyúl csodálkozva tekintett le a tájra. Egy idő után olyan magasan volt, hogy talán a távolba a mező szélét is látni vélte, ahol a váruk van. Így szállt tova a nyúl a kosárral és így lett vége ennek a történetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése