--Ez egy 2015 januárjában írt bejegyzésem. Nem publikáltam, mert bonyolult a téma és kerestem a méltó befejezést/tanulságot. Nem lett befejezése..--
Aki a címből még nem jött rá a bejegyzés témájára, annak hagyok egy kis időt (kb. a következő mondatig), hogy megfejtse a feladványt.
Elsődlegesen szeretném leszögezni: Nem értek egyet semmilyen nemű erőszakkal, akár jogos, akár nem. Hozzáteszem, azzal sem értek egyet, hogy valakit hite vagy életfelfogása miatt megkülönböztessenek, vagy gúny tárgyává váljon.
Ha esetleg mostanra se derült volna ki a bejegyzés témája, könnyítek a helyzeten: párizsi terrortámadás és a Charlie Hebdo.
A világot megosztotta ez a szörnyű eset, és itt nem magára a halálesetekre gondolok, hanem arra, hogy van aki úgy fogja fel az esetet, hogy az újság által művelt szatíra maga a megtestesült szólásszabadság, van aki pedig azt vallja, hogy az erőszakos kimenetele a dolognak igen valószínű volt.
Minden viccnek két oldala van. Vegyük például az anyósvicceket. Nem egy olyan dologról szólnak, ami vallási neveltetéshez kötődik, hanem egy házas élettel együtt járó viszonyról. Röviden: mindenkinek lehet anyósa, míg a hívőség többnyire neveltetés kérdése. Tehát ebben szinte minden anyuka részesülni fog, amikor a csemete férjhez meg vagy megnősül.
Ennek ellenére kevés olyan esetet hallunk, ahol anyós vicc miatt öltek volna embert (lehet előfordult már)
Tehát a vicc két oldalán azok állnak, akik szórakoznak rajta és azok akiken nevetnek. A két táborban az a közös, hogy a felek többnyire elismerik azt, hogy a humor oldja a viccben levő ellentétet.
A vicc határait mindig a jó ízlés szabta meg (amennyiben voltak határok), azonban vannak alapvető meggyőződések, amivel nem mindig tanácsos viccelni.
